Miklós (Claus) Knézy 1936 November 15.- én született Szegeden. Itt ismerkedett meg gyermekként a Második Világháború alatt a német és a szovjet megszállás borzalmaival, mig késöbb a kommunista rendszert, már mint felnövekvő, tehetséges fiatal, tudatosan élte át. Művészileg kiemelkedő tehetségü diákként jutott az 50-es évek derekán Budapestre, ahol a Szépművészeti Föiskola hallgatója lett. Az 56-os forradalom leverését követően elhagyta Magyarországot és végül Svájcba került.
Svájcban eleinte segédmunkásként dolgozik, de hamarosan sikerül mint grafikus munkát találnia: 1959-ben már „Art Director“ az Annabelle nevü jelentős zürichi folyóiratnál, miközben rajzol és ilusztrál. 1962-ben svájci feleségével, Mariannal, Párizsba mennek, ahol Knézy a legnevesebb reklámügynökségeknek dolgozik, többek között, David Hamiltonnal együtt. Miközben sikereit – mint nem győzte hangsúlyozni – a szerencsének köszönhette, biztos, hogy kibontakozó kreativitása és egyedülálló szaktudása volt a döntő, kitünő nyelvérzéke mellett. A kétéves párizsi tartózkodás volt, feltehetöen – és saját bevallása szerint is – életének legboldogabb szakasza. Amikor Marianne gyermeket várt, visszatértek Zürichbe, ahol fiuk Matthias* megszületett, és ahol nem sokkal késöbb, házasságuk felbomlott.
*) Matthias Knézy-Bohm jelenleg az aacheni Fachhochschule professzora, a „Gestaltung“ szakon (knezy-bohm design.fh aachen.de).
Claus Knézy pályafutása szépen ivelt felfelé: Elöször a sztárgrafikus Hans Looser-nál lett az atelier főnöke, majd onnan a Rudolf Farner féle reklámügynökséghez ment – ami akkoriban a legfelkapottabb volt, – hogy végül az akkor újonnan nyilt Globus áruháznál „Art Director“ legyen.
Itt mértékadó szerepe volt az áruház svájci viszonylatban szinte forradalmi és rendkivül sikeres új stilusának kialakitásában, miközben önzetlenül segitette egy sor fiatal nö- és férfikollégája szakmai kibontakozását. A legkeresettebb kreativ reklám-szakembernek számitott akkoriban Zürichben ….
A Globusnál eltöltött évek után önállósitotta magát. Egy társával saját ügynökséget alapitott és hamarosan kellemes jólétre tett szert. Szinte titokban, de újra elkezdett festeni és rajzolni.
Nem tartott sokáig, amig rájött arra, hogy nem a reklámügynökségi munkára született, és ekkor elkezdett arra összpontositani, hogy mint illusztrátor érvényesüljön. Ezidőben készült munkái, a Tages-Anzeiger Magazin számára készitett illusztrációk, a cartoonok a Cash vezércikkeihez, a Spick nevü diákújság rajzai, a képi reflexió egyedülálló mestermunkái. Íde tartoznak még a kor neves német folyóiratai, mint a Twen, vagy a Petra, melyek megerösitették Claus Knézy hirnevét, mint a német nyelvterület egyik kiemelkedö illusztrátoráét.
Legnagyobb szakmai gyengéje volt intenziv ellenszenve a komputerrel való munka iránt – annak ellenére – hogy a nyolcvanas évek elején egy sor kitünő illusztrációt készitett a Computerworld c. újság és annak magazinja részére. Jellemző rá, hogy pédául illusztrációit az Aargauer Zeitung vezércikkeihez, személyesen vitte a szerkesztőségbe, villamossal és vonattal, mert nem volt hajlandó egy scannerrel felszerelt faxot venni.
Egy másik gyenge pontja, amit senki sem gyanitott, szinvaksága volt. Emiatt egy számozott szinskálával dolgozott, és kénytelen volt festéktubusait is megszámozni. Ennek ellenére, az általa használt képalkotó-technikák spektruma szokatlanul széles: A ceruza- és tusrajzon át, nyomdatechnikákon – mint metszet vagy karcolat – keresztül, aquatintától az aquarell-, olaj-, és acrylfestészetig. Önmagát inkább mint kézművest és nem mint müvészt látta – ami ennek ellenére kétségenkivül volt,- ha szinte akarata ellenére is. Szintén ellentétnek látszik, hogy nagyon kevesen voltak annyira otthon a müvészettörténetben mint Claus Knézy.
Mint embert, rendkivüli nagyvonalúság jellemezte. Senki sem ajándékozta például műveit ismerősöknek és barátoknak olyan könnyedén mint ő. A hetvenes években vásárolt magának az olasz-svájci Malcantone egyik völgyében, egy Iseo nevü faluban, egy úgynevezett „Rustico” tipusu parasztházat. A rákövetkező években ezt nagy izléssel és odaadással egy kis gyöngyszemmé alakitotta. Az a terve, hogy nyaranként ide visszahúzódva dolgozik, nem valósult meg, mert kölcsönadta a kis gyöngyszemet barátoknak és ismerősöknek, akik néha hetekig és hónapokig tanyáztak itt. Nagyvonalúsága és bőkezüsége mellett, finomlelkü volt és érzékeny. Ezt igyekezett eltitkolni, de néha elárulta magát: Lakásában mindig volt virág, a vázákban stilusosan elrendezve.
Claus Knézy rendkivül olvasott és müvelt volt, és egyedülálló, szinte enzyklopédikus emlékezőtehetséggel lett megáldva. De nem volt könyvmoly, inkább egy jóhumorú, érzéki ember benyomását keltette. Mig száraz humora sokakat megnevettetett, hajlott – állitólag ez jellemzően magyar tulajdonság – a búskomorságra.
Szerette a gyomrát, és kiterjedt utazásai útvonalát, nem egyszer, a Guide Michelin csillagai szabták meg. A „kiskék”-nek nevezett menekült útlevéllel nehéz volt utazni, de amikor a 90-es években svájci útlevelet kapott, sokat utazott, főleg Ázsiában, Északamerikában és Északafrikában.
Utolsó éveiben gyakran hangoztatta, hogy milyen szerencse volt, a huszadik század legjobb éveiben születni. Az új évezred ezzel szemben, a printmédiák krizise miatt, Knézyt gazdaságilag nehéz helyzetbe hozta. Helyzetét továbbá az is súlyosbitotta, hogy az illusztrációk számára a lehetőségek a printmédiákban döntően beszükültek, a fényképek javára.
Anyagi helyzete mellett egészsége is megromlott. Több nehéz mütét ellenére, állandó gerinc-és izületi fájdalmak kinozták. Csak ritkán beszélt erről, de tudni lehetett, hogy az őt fenyegető testi kiszolgáltatottság számára elképzelhetetlen.
2009 Május 18.-án véget vetett életének.